Nemrég fejeztem be egy könyvet (Simon Sinek: A jó vezetők esznek utolsónak), és fantasztikusan érdekes dolgokat olvastam benne a társas kapcsolatok biológiai és hormonális hátteréről. Néhány dolognak kicsit jobban utánanéztem, és arra gondoltam, hogy összefoglalom két oldalban, hogy bennem is jobban rögzüljön a lényeg, és talán más is érdekesnek találja. Ami most jön, az nem a könyv kivonata, de olvassátok el azt is.

Mindenekelőtt lássuk, mik is azok a hormonok: olyan kémiai vegyületek, amelyek különböző, egymástól távoli szervek között valósítanak meg kommunikációt. Valamilyen inger hatására valahol termelődnek, eljutnak egy másik szervig, annak sejtjeiig, ott kapcsolódnak a sejt receptoraihoz, vagy akár be is jutnak magába a sejtbe, és serkentik, vagy épp gátolják a sejten belül bizonyos fehérjék szintézisét, ezzel felerősítve, vagy gátolva a sejtek működését, és a szerv bizonyos funkcióit.

A hormonok felfedezését Arnold Adolph Berthold-nak tulajdonítják, aki egészen elképesző módon, már 1849-ben kakasok heréit vette ki, tette a hasukba, transzplantálta másik kakasba (!), és megfigyelte, hogy mindegy, hogy hol vannak, de szükség van rájuk ahhoz, hogy nagy taraja legyen, agresszív legyen, és erőteljesen kukorékoljon. A heréket angolul “testes”-nek, hívják, és a vegyület, amelyet feltételezése szerint a herék termeltek, a tesztoszteron nevet kapta.

Kicsit mélyebben belegondolva, a hormonok szerepe zseniális. Ha ér bennünket valamilyen inger, tudat alatt, ősi beidegződések hatására reagál a szervezetünk úgy, hogy elkezd az ingernek megfelelő hormonokat termelni, amelyek aztán biokémiailag kifejtik a hatásukat és abba az irányba terelnek bennünket, úgy módosítják a viselkedésünket, hogy a sok százezer évnyi evolúció tapasztalatai alapján az a túléléshez leginkább megfelelő legyen. Voltak akik nem úgy reagáltak az ingerekre, ahogy mi tesszük most, nem olyan hormonok termelődtek vagy épp nem azt a reakciót váltották ki mint most, de ők kihaltak. A hormonális rendszer és az általa kiváltott ösztönös reakciók a legősibb túlélési stratégiák, amelyet mindannyian többé kevésbé változatlanul magunkban hordozunk.

Most kezd csak érdekessé válni! Van 4 darab boldogsághormon, ezek okozzák a boldogságérzetet: dopamin, oxitocin, szerotonin és endorfin. 

A hormonális szabályozó rendszerek azonban nem a bőség világában alakultak ki, hanem a szükség világában, ahol a túlélés minden nap kockán forgott. Más környezetben működtek és ösztönöztek bennünket tudat alatt a túlélés és saját jólétünk szerinti helyes cselekedetekre. A mai világban, ahol bőség van és nem szükség, ezek egyensúlya könnyen felborulhat, és az ösztöneink becsaphatnak bennünket. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy az eszünkre kell hallgatni hogy boldogok legyünk, mert az nem azért van, hogy boldoggá tegyen bennünket, hanem hogy problémákat oldjunk meg vele. Viszont ha a négy boldogsághormon egészséges egyensúlyban van, egyik sem válik dominánssá, akkor valószínűleg egy elégedett boldogságérzet keríthet hatalmába bárkit.

Ezért aztán talán hasznos tudni, hogy melyiknek mi a szerepe, mi váltja ki a termelését és mit vált ki túlzott jelenléte belőlünk. Ha ezekkel tisztában vagyunk, talán kicsit többször tudjuk elkerülni, hogy fejjel szaladjunk a falnak. Azt hiszem, hallgatni a szívünkre (az ösztöneinkre) akkor működik jól, ha a boldogságérzetet keltő hormonok legalább az egyensúly közelébe kerülnek. 

Az endorfin és a dopamin önző vegyületek, ők az egyéni túlélést serkentik, azokat a cselekedeteket jutalmazzák boldogságérzettel amelyek elengedhetetlenek a túléléshez. Legalábbis a szükség világában ezt jutalmazták. Nekik köszönhetően nem haltunk éhen és adtuk fel a fizikai küzdelmet a fáradtságtól. 

Az endorfin gyakorlatilag egy általunk termelt narkotikum, amely a fizikai fájdalmat eufória érzéssel fedi el. Endorfin termelődik félelemérzet esetén, hogy a túlélés érdekében növelje a fájdalomküszöbünket és csökkentse a félelmet, illetve a fizikai teljesítés egy határát átlépve is endorfin szabadul fel. Klasszikus példa a hosszútávfutók esete, akik testében a megfeszített munka hatására árad az endorfin és ettől élvezik azt, sőt, akár függővé is válhatnak. Persze ennek régen sokkal gyakorlatiasabb haszna volt. Az ősember nem volt különösebben erős állat, sem éles karma, sem hegyes foga, sem testi ereje nem volt kiemelkedő. Viszont rendelkezett egy különleges képességgel: tudott izzadni. Meglepő, de a legtöbb állat nem tud. Így aztán hogy élelemhez jusson, az volt a dolga, hogy szép lassan kocogjon a gazella után. A gazella meglátta és elszaladt, de nagyon messzire nem jutott, 2-3 km-t tett meg, és mivel nem tudott izzadni, meg kellett állnia pihenni, hogy lehűtse a testét. Az ősemberek kis csoportja olvasta a nyomokat és kitartóan kocogott a nyomában. A gazella újra elszaladt, de megint nem jutott nagyon messzire. És harmadszor, vagy negyedszer már képtelen volt felállni, mert nem a kitartó futásra lett tervezve. Ezzel szemben az ember a kitartó futásra fejlődött. (Erről szól a zseniális Futni születtünk című könyv.) És hogy ne adja fel az ősember a futást miután ő is a fizikai teljesítőképessége határára kerül, boldogságérzet tölti el a fájdalom helyett hála az endorfinnak, így véghez tudja vinni célját. Endorfin termelődik továbbá kapszaicin hatására, mikor az ember legyűri a fájdalmasan csípős kaját, de egy pont után a nevetés is endorfint termel, nem lehet egyszerre nevetni és félni, ezért nehéz időkben jó a nevetés.

A dopamin egy bestia. Az önjutalmazás hormona. A dopamin okozza a jó érzést, amikor megtalálunk valamit, amit kerestünk, vagy elvégzünk valami lényegeset. A dopamin felelős az elégedettség érzetéért, miután megoldottunk egy fontos feladatot, vagy csak egy lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz. A jól végzett munka öröme. Az ősember legfőbb célja a következő adag élelem megszerzése volt. Ez nem ment volna, ha fókuszálatlan marad. A természet tett róla, hogy ne hanyagolja el az evést, az evés is dopamint termel, és függővé vált a jóllakottság hatására előálló jóérzéstől. Dopamin szabadult fel amikor végül elejtette a gazellát, sőt, minden alkalommal amikor a nyomolvasás után sikerült újra megpillantania és tudta, hogy egy lépéssel közelebb van a célhoz, vagy amikor sikerült leszednie a legérettebb gyümölcsöt a fa tetejéről, vagy épp hosszú keresgélés után talált egy ehető gyökeret, és dopamin szabadult fel amikor ezeket elfogyasztotta és áradt a boldogság. Egy ideig. Egy rövid ideig. És már indult is a következő adag keresésére, hogy újra átélje az elégedett boldogság érzését amikor elfogyasztja. Céljaink felé tett lépéseink során újabb és újabb dopaminlöketet kapunk testünktől, hogy folytassuk. Minél nagyobb a cél, annál nagyobb a dopaminadag. Mindez azonban az ősidőkben működött nagyon jól és motivált. A szükség világában. A bőség világában azonban borzasztóan veszélyes hatása van: függőséget okoz. Minden függőség alapja a dopamin. A dopamin jó érzéssel, boldogsággal tölt el ha megtörténik amit akarsz, eléred a célod, elfogyasztod amit akartál. És ezt az agy és a test újra át akarja élni. Ezért ismétlésre ösztönöz. Minden függőség az alkoholtól a drogokon át a cigiig, a vásárlástól a facebook like-ok gyüjtéséig úgy működik, hogy egyszer megteszi az ember, dopamin szabadul fel, az agy ráharap és újra és újra akarja, ismétlésre ösztönöz. Minden függőség mögött a felszabaduló dopamintól való függőség áll. A mai világban, ahol nem a napi túlélés a tét, a jó érzések ismétlésre ösztönző önmegerősítése nagyon becsapós tud lenni. Ez nem azt jelenti, hogy a dopamin rossz, de jó tudni róla, hogy mi adja. Ha kitűzünk egy nagy célt magunk elé és minden nap teszünk egy pici lépést, az ugyanúgy dopamint szabadít fel, és ugyanúgy függőséget okoz, csak ebben az esetben nem káros.

Ezek voltak eddig az önző vegyületek, amelyek boldogságot adnak, de nem nagyon törődnek másokkal, saját magunk boldogságát váltják ki saját magunk számára. Van azonban két önzetlen boldogsághormon is. És ezek szuperfontosak, ezek nélkül ugyanis teljesen érzéketlen élvhajhász individuumok volnánk, és nem emberek.

Örök frázis: társas lények vagyunk. És tényleg: ha nem alkalmazkodtunk volna a törzsi élethez, nem működtünk együtt egymással, régen kihaltunk volna, mert nem vagyunk erősebbek, mint az állatok voltak, amelyeket megettünk vagy épp ránk vadásztak. Ezért az evolúció adott nekünk két további boldogsághormont, ami a társas együttműködést jutalmazza boldogsággal.

A szerotonin a vezetés vegyülete. A szerotonin felelős a büszkeség érzéséért, amelyet akkor tapasztalunk, ha mások kedvelnek vagy elismernek minket, és ez kétirányú: egy jó vezetőt elismernek azok akiket vezet, és ezért az érzésért ő képes még több áldozatot hozni, azok pedig akiket valamilyen formában vezetnek, és elvárásokat támasztanak velük szemben, ők ugyanezt érzik, ha sikerül teljesíteniük az elvárásokat és megbirkózni a rájuk bízott feladattal. Erősnek és magabiztosnak érezzük magunkat tőle, olyannak, aki kész bármivel szembeszállni. A szerotonin gyakorlatilag implikálja a vágyat arra, hogy valaki vezessen és irányt mutasson, és mi is ezt tegyük másokkal. A hierarchia hormona. És most jön a legjobb rész. Pontosan azért vannak díjátadó ceremóniák, diplomaosztó ünnepségek, és hasonlók, mert abban a pillanatban, hogy a végzős diák kézbe veszi a diplomáját és érzi az ereiben áradni a szerotonint, a nézőtéren ülő szüleinek is jut belőle egy löket, ugyanazt a büszkeséget érzik, mert ők tették ezt lehetővé, ők segítették ide. Ezért sokkal jobb a 42 km-es maratoni távot egy szervezett eseményen lefutni, ahol a család, és barátok szurkolnak, semmint egyedül egy hétvégén valahol a városban. Utóbbi esetben bár érezzük az endorfin és dopamin tüzijátékot, a szerotonin elmarad, mert mások nem látják és nem ismerik el a munkánkat. A vezetőt a szerotonin azok szolgálatára buzdítja, akik tőle függenek, mert érezni akarja az elismerésüket, míg beosztottakat, arra, hogy kivívják az elismerést kemény munkával és büszkék lehessenek rájuk. És ezek eredményeként a csoport alfája az lesz, akit a többség elismer, aki időt és energiát nem sajnálva a legtöbbet segít másoknak.

Az oxitocin a barátság, a szerelem és a mély bizalom vegyülete. Hatására érezzük jól magunkat a legjobb barátaink vagy bizalmas kollégáink körében. Az oxitocin okozza a pillangókat a hasunkban, de a túléléshez is elengedhetetlen. Oxitocin híján nem akarnánk nagylelkű tetteket véghez vinni, nem lenne empátia, nem tudnánk szoros bizalmi és baráti kapcsolatokat ápolni, nem volna senki, akire számíthatunk a bajban. Emiatt érezzük az emberi kötődéseket és vágyunk szívesen azok társaságába, akiket szeretünk. Az oxitocin tesz bennünket szociális lénnyé. Az oxitocin az a vegyület, amely hatására meg tudjuk határozni, mennyire engedhetjük meg magunknak, hogy sebezhetők legyünk. Olyan, mint egy társadalmi iránytű, amely segít eligazodni abban, mikor nyílhatunk meg bizalommal és mikor zárkózzunk be. Míg a dopamin azonnali kielégülést nyújt, az oxitocin hosszú távon hat. Minél több időt töltünk valakivel, annál inkább készen állunk kiszolgáltatni magunkat neki. Ahogy megtanulunk bízni benne, és cserébe mi is elnyerjük a bizalmát, egyre jobban áramlik az oxitocin. Idővel, mintegy varázsütésre, egyszer csak rájövünk, hogy mélyen kötődünk az illetőhöz. A dopaminfröccs őrült izgalmát és spontaneitását felváltja egy nyugodtabb, szilárdabb, hosszú távú, oxitocinalapú kapcsolódás, amely sokkal értékesebb állapot, ha olyasvalakire van szükségünk, akiről tudjuk, hogy segít nekünk, és megvéd amikor elgyengülünk. Ezért fontos, hogy a szeretett emberekkel minőségi időt töltsünk együtt, programokat szervezzünk, közös élményeket gyűjtsünk. Ha ez buta materiális okok miatt elmarad, csökken az oxitocin, gyengül a kapocs és a dopamin meg a szerotonin veszi át az irányítást. Lelkünk mélyén csordában élő állatok vagyunk: természettől fogva akkor érezzük jól magunkat, ha egy csoporthoz tartozunk. Agyunk úgy van huzalozva, hogy oxitocint termel, amikor a mieink között vagyunk, és kortizolt - a szorongás hormont, amikor magányosnak és sebezhetőnek érezzük magunkat. A hozzánk hasonlók társaságában úgy érezzük, odatartozunk és biztonságban vagyunk, a csoport részévé válunk és nem szorongunk többé attól, hogy a veszélyes periférián kell élnünk. Kevés érzésre vágyik jobban egy emberi lény, mint arra, hogy tartozzon valahová. És a szerotoninhoz hasonlóan, oxitocin nem csak annak jut, aki jót tesz valakivel, hanem annak is, aki szemtanúja volt. Ilyen erővel bír az oxitocin: ténylegesen jobb emberré tesz minket. Minél több jót cselekszünk, annál többre vágyunk. A testi érintkezés is kiváltja az oxitocint. Ölelés, kézfogás, a pacsi a sportolók között. Az oxitocin varázslatos dolog, ott van a bizalom és a hűség hátterében és jó érzéssel tölt el és arra ösztönöz, hogy jót tegyünk másokkal. A természet azon munkálkodik, hogy a nagylelkű emberek génjei fennmaradjanak. Az oxitocin hosszabb élethez segít, felpörgeti az immunrendszert, fejleszti a problémamegoldó képességet és ellenállóbbá tesz a dopamin függőséget okozó hatásával szemben. 

És mindezek után van az antihős: a kortizol, a szorongásért felelős hormon, amit a stressz vált ki, és ami a boldogsághormonok ellen dolgozik. Növeli a vércukorszintet, hogy legyen energiánk reagálni, menekülni, és gyengíti az immunrendszert, hogy ne használja fel a vércukrot a gyulladások kezelésére, mert a globális, mechanikai, fizikai túlélés a fő cél, a gyulladás ráér. A stresszt pedig a mai világban a megoldatlan problémák váltják ki. Szóval ne legyenek megoldatlan problémáink, vagy engedjük el, vagy törekedjünk a megoldásra, de semmiképp se fojtsunk magunkba problémákat, mert az biológiailag lesz rossz nekünk.

A könyv egy része arról szólt, hogy a boldogsághormonok működésének tudatában mitől lesz jó, hogyan tehetünk jóvá egy munkahelyet. De mivel nincs több boldogsághormon, úgy érzem, hogy a fenti tanulságok kiterjeszthetők a munkán kívüli világra, sőt, talán az egész életre.

A tanulság:

1. Sportolj keményen (és egyél sok csípőset), hogy áradjon az endorfin.
2. Tűzz ki nagy célokat, és tegyél lépéseket feléjük minden nap, ebből szerezz dopamint, és ne egészségtelen függőségekből (a legtöbb örömben akkor lehet részed az életben, ha sokáig élsz, szóval légy egészséges). Ha nem tudod, mit kezdj az életeddel, ha nincsenek céljaid, nem jön a dopamin. Találj célokat.
3. Találd meg azt az élethelyzetet, amelyben vagy Te vezetsz másokat, vagy van egy jó vezetőd. Ettől jön majd a szerotonin, mások elismerésétől, legyen az a vezetőd, vagy legyenek azok akiket Te vezetsz. Találj egy olyan munkát ahol ez megvalósul.
4. A legnehezebb ugyanakkor az oxitocin… megtalálni a hozzád hasonlókat, a közösségeket, amelyek a csoporthoz tartozás érzését keltik, megtalálni azokat az embereket akikben megbízhatsz. Ami számomra biztosnak tűnik, az az, hogy a kommunikáció elengedhetetlen. Beszélni kell. Beszélni a világ dolgairól, magadról, hülyeségekről, a problémákról, az örömökről. Ha magunkba fojtjuk a gondolatainkat és problémáinkat, az állandó stressz, ami kortizolt termel, és gyengévé tesz. Vagy beszéljetek a problémákról és oldjátok meg őket, vagy engedjétek el, de ne tartsátok magatokban. És legyetek beszédesek, hetykék, pörgék, nyitottak, mondjátok el másoknak ha bánt valami, ne zárjatok magatokba semmit, mert úgy sosem derül ki, hogy ki mással eveztek egy csónakban, nem alakul ki a sorsközösség és nem találnak rátok azok a csoportok amelyekhez tartoztok.

Azt hiszem ezek mindegyikére szükségünk van, hogy igazán boldognak és teljesnek érezzük magunkat, és a legfőbb üzenet az, hogy tenni kell értük. Ha csak várjuk, hogy majd jobb lesz, hát igazán jobb nem lesz. Lehet, hogy egyik-másik vegyület idővel át-átveszi az irányítást és úgy érezzük, hogy változott valami, de a fentiek mindegyike erőfeszítéseket kíván. Tenni kell érte. Nem biztos, hogy elérjük a célt, hogy hamar megtaláljuk azokat az embereket, akik a szerotonin vagy oxitocint szintet csúcsra járatják, de mindebben óriási a saját felelősségünk, mert mindkettőért tenni kell, akkor is, ha az a komfortzónán kívül esik.