Niall Ferguson, az elismert brit gazdaságtörténész szerint a nyugati világ felemelkedésének egyik alappillére az volt, hogy Európát sok egymással versengő nemzetállam alkotta, és ezek gazdasági és hatalmi versengése vezetett számtalan innovációhoz [1] (modern bankrendszer, papírpénz, szövőgép, sajt!), amely elhozta a felvilágosodás korát és elindította az ipari forradalmat. Ennek köszönhető, hogy a nyugati világ elhaladt a korábban technológiai és fejlettségi előnyben lévő, de verseny nélküli totális hatalmaktól, mint amilyen például Kína volt. Ez a felfelé ívelő pálya nagyjából az 1600-as évek közepétől az 1900-as évek közepéig tartott, innentől a felemelkedéshez szükséges további faktorok megingása miatt a nyugati világ gazdasági és társadalmi válság felé sodródik. De ez egy másik történet.

A felvilágosodás óta a verseny a nyugati gazdaság és az általunk megszokott kapitalista berendezkedés alapja. “A verseny kreativitást szül” (Dr. House), és arra ösztönzi a résztvevőket, hogy minél hatékonyabban, minél jobban végezzék munkájukat, aki tehetségesebb, alkalmasabb, kitartóbb, azt megjutalmazza, aki kevésbé tehetséges vagy kevésbé kitartó, azt megbünteti a verseny, de összességében előrehalad a világ és van fejlődés, és az erőforrások, a lehetőségek leginkább a legrátermettebbek kezében összpontosulnak, akik a legtöbbet tudják előrelendíteni a dolgokat, feltéve, hogy nem korrupt a rendszer.

Az alábbiak arról szólnak, hogy hogyan lehetne a versenyt becsatolni a közszférába, mégis megtartva annak szociális jellegét.

Sehol a nyugati világban nem teljesen szabad a verseny és a kapitalizmus, és ez így van jól, ugyanis szociális lények vagyunk, szolidaritást kell vállalni a társadalom többi tagjával, azokkal, akik saját vagy mások hibájából olyan helyzetbe kerülnek, hogy nem tudnak vagy nem képesek részt venni a versenyben. Hiszen “tragédiák történnek és irgalmasságra van szükség” (Pilinszky), többek között ezért is adózunk, és ezért van az, hogy nagyon sok alapvető szolgáltatást az állam biztosít, hogy az mindenki számára, egyéni lehetőségektől függetlenül elérhető legyen, és megvalósuljon az egész társadalomra kiterjedő szolidáris és szociális védőháló, a lehetőségekhez mérten mindenki nagyjából ugyanolyan esélyekkel induljon az életben, legalábbis a legalapvetőbb dolgokban, mint például biztonság, oktatás, egészségügy. Ideális esetben. 

Biztosan számtalan kivétel van, nem igazán van rálátásom, de a közalkalmazottak általánosságban azok, akik ezekben az állam által biztosított ágazatokban dolgoznak, például tanárok, orvosok, rendőrök, közigazgatási szakemberek. 

Nagyon fontos, hogy a közalkalmazottak a közalkalmazotti bértáblák szerint kapják a fizetésüket, melyek általánosak az egész országra. Egy egyetemi tanársegédnek például ugyanannyi az alapfizetése Budapesten, mint Nyíregyházán, pedig a költségeik nagyon különbözőek. További fontos dolog, hogy a bértáblák elsősorban az életkort, a szakmában lehúzott évek számát, és a vállalt plusz munkákat díjazzák, és minimálisan veszik csak figyelembe az egyéni rátermettséget vagy az elvégzett munka kiemelkedő vagy éppen kritikán aluli minőségét. A jelenlegi közalkalmazotti bérezés tehát gyakorlatilag semmi olyat nem vesz figyelembe, amit a versenyszféra díjaz, és csak azon alapszik, amire a versenyszféra magasról tesz.

És ez egy óriási kontraszt, nagyon fontos következményekkel. 

Nade, kanyarodjunk vissza egy pillanatra még a szociális alapszolgáltatásokhoz. A különböző országok a saját szokásaik, igényeik, lehetőségeik szerint biztosítják az alapszolgáltatásokat, vagy azok egy részét az állampolgáraiknak. Nálunk például ingyenes az egészségügyi ellátás és az oktatás, sok nálunk fejlettebb ország (például az USA) viszont nem tudja vagy nem akarja ezeket a szolgáltatásokat (teljesen) ingyen adni, mert nincs rá kapacitása, vagy a minőség rovására menne. Számtalan hollywoodi filmben jelent motivációt a jóindulatú de zsiványságra készülő főhősnek, hogy a gyerekét egyetemre tudja küldeni, ezért most bankot kell rabolni, autót lopni, vagy bevállalni valami hasonló csibészséget. És nem a kiugró zsebpénz, hanem a tandíj miatt.

És meg is érkeztünk a fő témához, a szociális szolidaritáson alapuló alapszolgáltatások alacsony színvonala és az innovációt és minőséget biztosító versenyszféra ellentétéhez, melynek számtalan vetületével szembesülhetünk nap mint nap. Néhány gyakran felmerülő kérdés:

1. “Miért olyan alacsony az egészségügy színvonala, miért olyan lepukkantak az állami kórházak?” - Mert nem futja rá az adóból, hogy olyan körülményeket biztosítsanak mindenhol, mint amelyek a magánrendelőkben, vagy olyan nyugati országokban találhatók, ahol az egészségügy fizetős. 
2. “Miért nem kapnak magasabb fizetést az orvosok, hogy ne menjenek külföldre?” - Mert közalkalmazottak, közalkalmazotti bértábla szerinti fizetéssel. Abból a fizetésből, amiből egy vidéki orvos eléldegél, egy fővárosi már nem tud, és elmegy. És nincs rá pénz, hogy mindenkinek mindenhol emeljenek, és nem lehet regionálisan diszkriminálni.
3. “Miért romlik az oktatás színvonala?” - Mert ha valaki tehetséges egy területen, egyre ritkábban megy tanárnak, hiszen ugyanazzal az érdeklődéssel, ugyanazon, vagy hasonló szakterületen, a versenyszférában kétszer-háromszor annyit kereshet.
4. “Miért nem kapnak a pedagógusok magasabb fizetést?” - Csak úgy, mint eddig - közalkalmazottak, közalkalmazotti bértábla szerinti fizetéssel. És amúgy sincs rá pénz, hogy mindenkinek mindenhol a versenyszféra szintjéig emeljék a fizetését. Épp azért, mert a versenyszférában is tehetség alapon keresnek jól sokan, viszont a közszférában a  jó tanárnak ugyanazt a fizetést kell adni, mint a kevésbé jónak, mert nincs visszacsatolás, nincs mérőszám, tanár-tanár, közalkalmazott-közalkalmazott...
5. Lehetne még sorolni, más területeket említeni, de itt abbahagyom, a egészségügy és az oktatás kellően jó példák lesznek a továbbiakban.

A probléma tehát az, hogy szűkösek a lehetőségek, az állam (mindenkori kormánytól függetlenül) próbál minél több mindent ingyen nyújtani, és ez szükségképpen a minőség rovására megy. És mivel minden közalkalmazott egy kalap alá esik, az ügyesek és tehetségesek, és a gyengék és tehetségtelenek is, az általános fizetésemelések, mindenkinek, az egyéni teljesítményétől függetlenül, kivitelezhetetlenek. Hiányzik a visszacsatolás.

És pont ezért hagyják el sokan, vagy eleve nem gondolnak ezekre a pályákra. Nincs visszacsatolás, és nincs benne pénz. Nem tud a tehetséges kiemelkedni, és a tehetségtelen kiesni. Mindenki a közalkalmazotti bértábla szerint halad az életben. És pontosan ez a baj. A visszacsatolás hiánya, a verseny hiánya.

Rá is térek rögtön az ötletre, ami igazi életpálya modellt kínálhat ezeken a közalkalmazotti területeken. A konkrét számok csak illusztrációk, valószínűleg sok részletet nem veszek figyelembe és sokat egyszerűsítek, de a koncepciót helyesnek érzem. Kicsit lentebb a konkrét számokra is vetünk egy pillantást.

A jelenlegi adórendszerben a személyi jövedelemadó (SZJA) 2%-át lehet felajánlani szervezeteknek, és jól tudjuk, hogy ez nagyon fontos a megcélzott szervezeteknek, hirdetik is úton-útfélen: 1% jótékony célra, valamilyen alapítványnak, 1% pedig egy egyháznak. Ha valaki nem él ezek egyikével sem, akkor az a 2% megy az államnak. 

Szóóóval, a gondolat a következő. Vegyük az SZJA-nak további 2-3-4%-át. Ami legyen felajánlható. Közalkalmazottaknak. 2021 informatikája ezt már bőven lehetővé teszi. Lehessen felajánlani 1%-ot annak a tanárnak, aki a legnagyobb hatással volt rád, és pályára állított, 1%-ot annak az orvosnak akinek a leghálásabb vagy, és akár további 1%-ot annak a rendőrnek, aki jókor volt jó helyen és még segítőkész is volt, és akár további 1%-ot annak az államigazgatási alkalmazottnak, aki különösen segítőkész volt veled, például ha autónepper vagy és jó fej volt az autóátírásos néni az okmányirodában, akkor neki. Vége.

Előnyök:

1. Igazi visszacsatolás.  - Minél jobb valaki a munkájában, annál többen lesznek hálásak neki, és annál több 1%-ra, így annál nagyobb év végi bónuszra számíthat. Aki nem alkalmas, kihullik, és önként elhagyja  a szakmát, mert tudja, hogy nem számíthat többre.
2. Igazi életpályamodell. - Minél régebben van valaki a szakmájában, annál többen lesznek hálásak neki, így annál nagyobb bónuszra számíthat.
3. Regionális visszacsatolás. - Minél fejlettebb területen dolgozik valaki, annál nagyobb fizetésekből kapja az 1%-okat, azaz egy budapesti tanár a budapesti életszínvonalnak megfelelő bónuszt kap, egy vidéki a vidékinek megfelelőt.
4. Egészséges dinamika. - A nehéz tantárgyakat és azt tanító tanárokat kevesen szeretik, de ők aztán majd annál többet keresnek. A nagyobb orvosi beavatkozásokból kevesebb végezhető, de ha az sikeres, azért valószínűleg hálásabbak is a páciensek, mint egy anyajegy eltávolításért. Szóval valahogy az a benyomásom, hogy minden egyenetlenség szépen kisimul, ha egy közalkalmazott kevesebb ügyféllel találkozik, rájuk nagyobb figyelmet tud szánni, vagy fontosabb az ügy, és ezért ők lehetnek elkötelezettebbek.

Hátrányok:

1. Csökken az államháztartás bevétele. Nyilvánvaló, hogy további adó százalékok felajánlásával kevesebb pénz jut az államnak. Hogy mennyivel több vagy kevesebb, ez a konkrét számok kérdése, de talán nem döntené pusztulásba az országot 1-2 további százalék felajánlása (lásd lentebb).
2. Nagyon sokan vannak a közalkalmazotti szférában, akik nem találkoznak ügyfelekkel, de nagyon fontos háttérmunkát, vagy vezetői munkát végeznek. Hogy ők se maradjanak ki a jóból, ők automatikusan megkaphatnák az alájuk beosztottak bónuszának egy bizonyos százalékát, vagy valami ilyesmi. Szóval ez sem feltétlenül hátrány, csak jól ki kell találni.

Mindez persze csak gondolatkísérlet, de a technológia bőven megvan hozzá, hogy bárki bekattintgassa, hogy hány százalékot melyik tanárának vagy orvosának szeretne felajánlani. Lássunk néhány konkrét számot, hogy mit jelentene az SZJA-ból egy további százalék felajánlása az államnak és az érintetteknek.

Személyi jövedelemadóból a 2020-ra előirányzott állami bevétel 2 608 900 millió forint [2]. Azaz 2609 milliárd forint. Ennek 1%-a, aminek a bónuszként történő elosztásáról szó van, 26 milliárd forint. Az összes előirányzott állami bevétel 14 522 857 millió, azaz 14 522 milliárd forint. Ez egy 0.17%-os csökkenést eredményezne az államháztartásban, ami elég csekély, ettől nagyságrendekkel többet veszítünk az euróban folyósított bevételek átváltásán, ha az árfolyam rossz irányba mozdul el. Lássuk, ha a pedagógusoknál maradunk, mennyi jutna ebből átlagosan egy főnek. Magyarországon 2019-ben nagyjából 120 000 pedagógus dolgozott (óvodától gimnáziumig) a KSH szerint [3]. Azaz, egy főre átlagosan egy 216 000 forintos bónusz várna év végén. Ez egy átlagos szám. Egy pályája elején álló pedagógus ettől kevesebbet kapna átlagosan, mondjuk 100 ezret, egy több osztályt végigvitt és a hallgatói által imádott nyugdíj közeli pedagógus pedig akár 1-2 millió forintot is kaphatna, ami az éves fizetéséhez mérhető nagyságrendű. Ezek persze átlagok, és naiv becslések. Hogy ez bruttó, vagy nettó legyen, hogy 1%-ot lehessen a pedagógusoknak felajánlani, vagy 2%-ot, vagy hogy az egy intézménybe befolyó bónuszokból milyen arányban részesüljön a vezetőség, aki kevesebb órát tart, vagy a titkárság, aki egyáltalán nem tart órát, de mégis nélkülözhetetlen, az lehet társadalmi egyeztetés tárgya. Viszont a koncepció teljesen hasonlóan alkalmazható orvosokra, rendőrökre, és közalkalmazottakra úgy általában.

Nem hálapénz, hanem elismerés. Teljesítmény alapon. A közszférában. A versenyszférából.

Mindez egy gondolatkísérlet csak. Nem vagyok sem közgazdász, sem a közalkalmazotti szféra szakértője. De biztos vagyok benne, hogy sokan örülnének az adóm 1%-ának, és én nem is sajnálnám. 

Ha megosztjátok, lehet, hogy eljut a dolog valakihez, aki pontról pontra megcáfol, vagy valakihez, aki lát benne fantáziát, és talán elindulhat valami.

Egysoros kommentekben érkező cáfolatok nem tudnak megalapozottabbak lenni, mint a fentebb írtak, úgyhogy ha valaki kihívást érez, hogy a fentiekben foglaltakat megpróbálja kikezdeni, legalább hivatkozzon már valamit légyszi, hogy egy kicsit komolyan vehető legyen.

Légyszilégyszi, kerüljük a stadionozást, hogy azért rossz az egészségügy, meg az oktatás, az összes stadion ára együttesen aprópénz ahhoz képest, amibe az egészségügy kerül évente (2015-ben 2500 milliárd forint ment egészségügyre, az összes stadion az elmúlt 10 évből a 100-200 milliárd forint összesen [4]). Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne jobb az egészségügy itthon, azt viszont fontos látni, hogy az, hogy mindenki ugyanazt kapja, alacsonyan tartja a minőséget, mert a világ összes pénze nem lenne elég arra, hogy mindenki a legmodernebb, sorban állás nélküli kórházi ellátást kapja. 

És légyszilégyszi, ne akadjunk fenn az egyházakon meg az opcionálisan megkapott 1%-ukon sem. A már említett Niall Ferguson részletesen foglalkozik vele és nehezen kikezdhető a levezetése, hogy az egyházak pont olyan fontos szerepet töltöttek be a nyugati világ felemelkedésében, mint a verseny, és a jelenlegi problémákat többek között épp az egyházi alapokon nyugvó protestáns munkamorál megingása okozza, amely egészséges mértékű spórolás helyett fesztiválozásra, repülgetésre, plázázásra, egyszóval költekezésre ösztönöz, és ne legyen kétségünk, hogy 10 forintból 9, amit ezekre költünk, előbb vagy utóbb Kínába meg egyéb keleti országokba fog megérkezni, ahol a társadalom túlnyomó többsége sokkal kevésbé globalizált, továbbra is egészséges módon spórol, felhalmoz… hát… próbáltam kerülni a szót… de legyen… illiberálisabban él, ebből aztán tud lenni bankbetét, meg hitel (ami már Széchenyi szerint is elég fontos volt), meg pörgő gazdaság… itt meg kiszolgáltatottság... és Kínában is van egyház, csak kommunista pártnak hívják, viszont ennek a klasszikus egyházakkal történő pro-kontra összehasonlítása egy másik történet...

[1] Niall Ferguson - Civilizáció

[2] https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_evkozi/e_qse006i.html

[3] https://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_zoi010b.html

[4] https://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/stattukor/eukiadasok1015.pdf